HÚSVÉTI HÍRLEVÉL

Beköszöntő - Húsvét elé

Édesapám temetésekor a búcsúzás pillanata kitörölhetetlenül rögzült bennem. Ő a nyitott ravatalon feküdt. Mintha csak aludt volna – a szeme lecsukva. Arcán kisimultak a ráncok, megenyhültek a vonások. Szép hullámos haja hátrafésülve, ahogy mindig is hordta. Kezei összekulcsolva a mellén. Mi körbe álltunk a koporsó körül. Az egész család: feleség – anya, két felnőtt fiú, az ő feleségeik, és az unokák. Nem tudom meddig tudtunk volna még így maradni és kiszívni az utolsó együttlét percének minden ízét. Ha nincsenek a temetés szervezéséért felelősök, talán még most is ott állnánk. Földbe gyökerezett lábbal, megdermedt, vérző szívvel. Egymást tartva és egymásba kapaszkodva. Sírva a múlt nehéz emlékein, és könnyezve a jövő megváltoztathatatlanságán. Hogy ez az utolsó olyan együttléte ennek a családnak, amikor mindenki itt van. Ilyen együtt-lét holnaptól már nem lesz.

Az ajtóban megjelentek a temetkezési vállalat emberei. Halkan mondták: -Itt az idő. Le kell zárni a koporsót. Fél lépést hátrébb léptünk. Emelkedik a koporsó fedél. Eltakarja a lábait, majd a kezeit, aztán a felsőtestét a szemünk elől. Még egyszer közelebb léptem, hogy megsimítsam az arcát. Ahogy a gyermek simítja meg halott apja arcát. Aztán eltakarta a koporsó fedele.

A képen, mely e böjti-húsvéti hírlevél első oldalát díszíti, asszonyok állnak egy sír körül. Kora hajnalban mentek oda. Az utolsó búcsúzásra. Ami életbevágóan fontos. Még egyszer végigsimítani annak arcát, akit szerettünk. Hogy életünkben legkésőbb ebben a pillanatban rögzítsük magunkban: minden percünk egyszeri és megismételhetetlen. Éppen ezért drága. És értékes. És éppen megismételhetetlensége miatt csak szeretetben érdemes élni. Az asszonyok ott a sírnál ettől a búcsúzástól fosztatnak meg. Akinek arcát utoljára megsimították volna, az NINCS OTT. Egy könnyed testtartásban a síron üldögélő fehér ruhás alak mutat szép kezével az üres sírra, másikkal fel az égbe. Mintha csak azt mondaná: Nézzetek néha felfelé, a hátatok mögé. Akit ti kerestek, az „Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24, 6) Boldog, aki ezt meghallja és hittel szívében őrzi!

Percze Sándor lelkész